„7:30-ra megyünk az Örkénybe, nem? Metróval menjünk?”

Szokványos kis színházi élményre készülsz. Beülsz az Örkény Stúdió nézőterére, a színészek leülnek melléd, elhangzik pár instrukció és a lámpákat szép lassan leoltják.

****

Kohn és Grün 1944-ben találkozik az utcán. Kohn ruháján egy hatalmas sárga csillag virít.

Grün megkérdi: „Kohn, te zsidó vagy?”

Mire Kohn: „Nem, én vagyok a Dohány utcai seriff.”

****

Évek óta el akartunk menni az Örkény Színház Dohány utcai seriff című előadására, de vagy nem volt jegy, vagy nekünk nem volt épp jó az időpont, szóval húzódott a dolog. Pedig a darabot már 2017-ben bemutatták. Mohácsi János rendezte, a szövegért Moller Ágnes felelt és gyakorlatilag csak vendég művészek játszanak benne. Az Örkény társulatából mindössze 2 színész szerepel, Takács Nóra Diána és Bíró Kriszta. A többi színész mind vendég. Engem főleg Bányai Kelemen Barna, Rainer-Micsinyei Nóra és szuper kedvencem, Sodró Eliza érdekelt volna, de csak 1 percig láttam őket. A darab ugyanis végig vak sötétben játszódik. Értsd olyan sötétben, hogy a 20 centire tőlem lévő Péterről egy-egy pillanatban nem tudtam volna 100%-ra megmondani, hogy ott ül-e még mellettem.

Eszköztelen színház, ami mégis a legtöbbet adja

Mivel a darab végig teljesen sötétben játszódik, ezért érthető módon nincsenek díszletek, csodás ruhák, sminkek, hajak. Nem mozog a színpad és nincs fenszi technika. Mindössze 15-20 színész (nem tudom hányan voltak pontosan), akik a közönség soraiban ülve beszélnek, énekelnek és különböző hangulat aláfestő zajokat adnak ki.

Az előadás szövegeit a rendező, a dramaturg és a színészek közösen válogatták ki Holokauszt túlélők és a vészkorszak alatt elhurcoltak naplóiból, visszaemlékezéseiből és egyéb kordokumentumokból. A színészek egy-egy 4-5 mondatos történetet vagy helyzetleírást mondanak el, közben énekelnek és csend van.

****

„Mi a különbség kenyér és zsidó között? A kenyér nem dörömböl a kemenceajtón.”

****

Amikor már azon is elgondolkodsz, hogy ebben a sötétben te biztonságban vagy-e

Az eddig eltöltött éveim alatt már kiderült, hogy az átlagosnál sokkal élénkebb a vizuális fantáziám, vagyis nagyon élénken el tudok képzelni hallott történeteket, jeleneteket, ami ennél a darabnál nem tudom áldás vagy átok-e. Mindenesetre a szövegek és énekek annyira élethűen adták vissza azokat a gondolatokat, élményeket, vagy sok esetben szagokat, érzéseket amit az Auschwitzba deportáltak a vagonírozás közben és a haláltáborban éltek meg, hogy bő másfél óra után az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha most itt, ránk, erre a 100 emberre, ebben a sötét teremben, ránk eresztenék a gázt?

A darab végére a színészek láthatatlanul a terem közepére sétálnak, meggyújtanak egy gyertyát, és elénekelnek egy zsidó dalt. Majd szép lassan kivonulnak a színpadról. És nem marad más, csak a mély csend. Senki nem tapsol, meg sem mozdultak az emberek. A könnyeinket is csak halkan töröltük. Jó 5 perc eltelt, mire az első ember felállt és halkan kisétált a ruhatár felé. Taps nem volt, csak néztük a terem közepén meggyújtott gyertyát, majd csendben eljöttünk.

****

Hitler odamegy egy kislányhoz és megkérdezi: „Hány éves vagy kislány?”

„9 leszek.” – mondja a kislány.

„Nem leszel.”

****

Nagyon mély és szívbemarkoló darab ez. Érzékenyít és közben persze elborzaszt, hogy ugyanezzel a metódussal valószínűleg ma is ugyanezt meg lehetne csinálni. Én azt hittem eddig, hogy nem. De mikor kijöttünk a színházból, akkor érkezett a hír a bucsai mészárlásról.

___

Ezt a cikket az ukrán háborús áldozatok emlékének ajánlom.